A spanyol nyelv története

A spanyol nyelv a világ legelterjedtebb újlatin nyelve, ma több mint 400 millióan beszélik. A többi újlatin nyelvhez viszonyítva hangtani és alaktani szempontból közepes mértékben távolodott el a latintól; az újítások az alapszókincsben sem nagyobb mérvűek az átlagosnál.

A spanyol nyelv története három fejlődési szakaszra bontható: az óspanyol (ókasztíliai, középkori spanyol) korszakot az első írásos emlékek felbukkanásától a 15. század végéig számítjuk; az első nyelvtankönyv – Antonio de Nebrija: Grammatica, 1492 – megjelenésétől a 18. század elejéig beszélünk középspanyol vagy klasszikus korszakról, amelyre jellemző az irodalom felvirágzása (ezt az időszakot illetik a Siglos de Oro, azaz ’aranyszázadok’ névvel spanyolul; ekkor alkotott többek között Miguel de Cervantes, Francisco de Quevedo és mások), a hangtani–nyelvtani átalakulások és a sztenderdizálás, és végül az első akadémiai értelmező szótár («Diccionario de Autoridades») 1726-os kiadásától napjainkig számítjuk a modern spanyol nyelvet.

A latintól a spanyolig

A mai spanyol irodalmi és köznyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárás a történelmi Ó-Kasztília (Castilla la Vieja) területén beszélt vulgáris latin nyelvjárások folytatása. Pontos keletkezési helye a mai Kasztília és León autonóm közösség északi csücskére, vagyis a Kantábria, Baszkföld és La Rioja tartományok által határolt elszigetelt területekre tehető, ahol a feltételezések szerint erős ibér szubsztrátum által érintett vulgáris latint beszéltek, egy részük kétnyelvűségben a máig fennmaradt baszk nyelvvel (több nyelvész e hatásoknak tulajdonítja a spanyol viszonylag egyszerű hangrendszerét a többi újlatin nyelvéhez képest, illetve a latin szókezdő f- eltűnését; ezekről később részletesen is szólunk). E keletkező újlatin nyelvjárások a Reconquista utáni keresztény betelepítéssel és a népvándorlással fokozatosan délebbre kerültek, ahol összeolvadásukkal egy közös nyelv, ún. koiné alakult ki: lényegében ezt nevezzük kasztíliai nyelvjárásnak, amely később nemzeti nyelvvé fejlődik.

A kasztíliai, mint középső nyelvjáráscsoport, hangtanilag átmenetet alkot a keleti és nyugati nyelvjáráscsoportok között, amelyet bizonyos tulajdonságok tekintetében ingadozás jellemez (például a szóvégi -e megtartása vagy elvesztése, a latin rövid o diftongálása vagy megőrzése, stb.). A nyelvjárások között természetesen nem húzható éles határ, mivel azok dialektuskontinuumot alkotnak, diakrón (a latinra nézve) és szinkrón (egymáshoz viszonyítva) szempontból is. E nyelvjárásokat beszélő – többségében műveletlen, írástudatlan – lakosság nem volt tisztában azzal, hogy milyen nyelvjárást beszélt, sőt, annak sem voltak tudatában, hogy már nem latinul beszéltek. A hivatalosan használt írott nyelv ugyanis mindenkor a latin volt, a latin szövegek közé pedig a középkori szövegmásolók (scriptorok) jegyzeteket készítettek, amelyekkel a latin szavak értelmezését, nyelvtani szabályokat, stb. magyaráztak el tanító jelleggel a nép által beszélt és értett latinul, vagyis már a kialakulóban lévő újlatin nyelveken.

A latin nyelv egyes korszakai és a spanyol közötti átmenetet szemlélteti a következő tréfás mondat (1) aranykori latinsággal, (2) vulgáris latinul, (3) kései vulgáris latinul, valamint (4) spanyolul és (5) magyar fordításban:

1. Filia domini tui omni nocte temptat facere librum plenum statuarum cum decem capitibus.
2. Illa filia de tuo domino temptat cata nocte facere unum librum plenum de statuis cum decem capitibus.
3. Illa filia de tuo domino tentat cata nocte facer uno libro pleno de statuas com dece capitias.
4. La hija de tu dueño intenta cada noche hacer un libro lleno de estatuas con diez cabezas.
5. „A gazdád lánya minden este megpróbál egy tízfejű szobrokkal teli könyvet készíteni.”

Az első írásos nyomok

A spanyol – és általában az újlatin nyelvek – első írásos emlékeiről szólni alapvetően több problémát is felvet. Elsőként, a latin és valamely újlatin nyelvjárás közötti átmenet diakrón szempontból folyamatos volt, vagyis szigorúan véve nem lehet az időben sehol szakadásról beszélni és meghúzni egy vonalat, amelytől kezdve spanyolt mondunk, és előtte latint. A második problémát az okozza, hogy ha már konvencionálisan mégis meg kell húznunk a határt, akkor hol tegyük. Sokszor ugyanis nehéz eldönteni, hogy például egy 10. századi latin dokumentum, amely látszólag már spanyol szavakat (is) tartalmaz és mondattanilag már az újlatin nyelvekre jellemző formában íródott, az valójában latin-e még. (Vulgáris latin spanyol szavakkal? Vagy kezdetleges újlatin nyelvjárás? Vagy már régi spanyol nyelv?) A következő kérdés, ha például az első írásos emlékeknek nevezett dokumentumokat a 10. századra tesszük, akkor azok milyen nyelvjárásban íródtak? Az alakuló nyelvjáráscsoportok között ugyanis szintén nem lehet egyértelmű határvonalat húzni. Mindennek ellenére az alábbiakban megpróbáljuk vázolni, hogy milyen konkrét dokumentumokat tekintenek a később spanyol nyelvnek nevezett újlatin dialektusok első emlékeinek.

Az első irodalmi mű: a „Cid”

Bár a 9. századtól kezdve léteznek elszórt spanyol nyelvemlékek, az első összefüggő szöveg, amely valóban a mai nyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárásban íródott, a 12. század végén keletkezett a Cantar de Mio Cid vagy Poema del Cid néven ismert eposz, amely Rodrigo Díaz de Vivar, más néven El Cid (az arab "úr" szóból), egy arabok ellen harcoló kasztíliai lovag történetét meséli el.

Részlet a költeményből rekonstruált korabeli kiejtéssel:

De los sos ojos tan fuertemientre llorando,
tornava la cabeça e estávalos catando;
vio puertas abiertas e uços sin cañados,
alcándaras vazías, sin pielles e sin mantos
e sin falcones e sin adtores mudados.

 

 

cikkek forrása: wikipédia
képek forrása: google, szerkesztette: ena